2013. február 7., csütörtök


11. Fejezet

Váratlan fordulat

Choi szemszöge…
­-Miért pont vele? Miért nem én fekszek ott helyette?- nyávogott mellettem Jiyong, mint egy kislány.
-Akkor nem aggódnék ennyire.- jelentettem ki.
-Még hogy te aggódsz? Miattad van ez az egész! Te csináltad ezt vele, és ezt sohasem fogom megbocsátani! Ott hagytad volna! Ha bármi baja lesz kitekerem a  nyakad!- ordított rám Jiyong, és elindult a lépcső felé.
- Mit képzelsz? Ki vagy te?- ordítottam utána, de ekkor megfordult. Lassú léptekkel közeledett felém.
-Nem zavar, hogy ez egy kórház? A betegeknek nyugalomra van szükségük és pihenésre. Hidd el nem akarja mindenki a te elmebeteg fejed gondolatait hallgatni. – ezzel a mondatával végleg el is tűnt. A lépcsőről megvetően nézett rám. –Jobb is, hogy elment- Gondolkodtam magamban. Biztosan betörtem volna az orrát is.
Jiyong szemszöge…
-Ő miatta van itt____. És még ő van felháborodva? Nem bírtam tovább, muszáj volt eljönnöm. Lejöttem a büfébe, és vettem egy palack ásványvizet. Elmentem a férfi mosdóba. Belenéztem a tükörbe szörnyen festettem. Az arcom sápadt. A szemem vérvörös. Megittam a palack vizet és már is jobban néztem ki. Visszaballagtam Noona kórterme elé, remélve, hogy az az őrült már távozott. De nem. Ott ült az egyik székben, és nyomkodta a telefonját. Leültem a lehető legmesszebb tőle, pont az ajtó mellé. – Mi lesz hogyha nem éli túl? – jöttek a gondolatok a fejemben. Nem az nem lehet! Túl kell élnie! Muszáj.  Ekkor Choi felállt és elviharzott a kihalt folyosón. Végre! Elment ez az őrült barom.
-Elnézést!- szólított meg egy nővér.- Ön ________ hozzátartozója?- kérdezte és lassan megállt előttem.
-Igen. Hogy van?- kérdeztem, s közben megrémültem, mert megint átfutott az agyamon minden. Megint miattunk történt.
-Túl van a nehezén. Többet nem mondhatok- mondta, s visszament a kórterembe. Ez nem lehet igaz. Megint miattunk. Mit tehetnék? Nem vagyok orvos. Az életemet feladnám, ezért a lányért, a karrierem. Ha csak én feküdhetnék ott helyette. Ekkor kijött az orvos, és megállt velem szemben.
-Kérem, jöjjön az irodámba.- mondta, s elindult a folyosón. Benyitott az irodába.-Kérem, üljön le.
-Köszönöm. Miért kellett eljönnünk ide?- kérdeztem, s kezdtem aggódni.
-Sajnálom uram, de a barátnője életét nem tudtuk megmenteni. Sajnos nem tudjuk mi az oka a vérzésnek. Talán belső vérzés, de majd a boncolás kideríti.
-Me-meghalt?- remegett a hangom. Egyszerre omlott bennem össze egy világ. Nem tudtam, mi értelme tovább élnem. Felpattantam a székemből, s rohantam, ahogyan csak tudtam. Benyitottam _____ kórtermébe. Arca falfehér, szája halványrózsaszín. Pillái csukva. Nyomtam egy puszit a homlokára, és utoljára végignéztem rajta. Még így is gyönyörű. Lerohantam a parkolóba. Bepattantam a kocsimba és a gázpedálra léptem. A legközelebbi hídhoz hajtottam. Kivágtam a kocsi ajtaját, majd lassan elindultam a híd felé, és közben azon gondolkoztam, hol rontottam el. Miért velem történik? Szeretem őt. Szeretem. Ismételgettem, de hiába, ezen nem tudok változtatni. Ez így történt. Ez lenne az élet? Inkább meghalok és talán a másvilágban egyszer ____-val fogok boldogan élni. Elértem a hídhoz. Átmásztam a korláton, s a folyót figyeltem. Felnéztem az égre, és csak egy szó jött ki a számon: Köszönöm! Lenéztem ismét a folyóra, ahová már pár törmelékdarab lehullott. Szinte magam előtt láttam Noona arcát. –Ne tedd!-suttogta a hang.- Élned kell! Ez az én sorsom, így alakult. Várni fogok rád, és nem felejtelek el!- mondta a hang, de mit sem törődve vele el kezdtem előrefelé dőlni. Csak zuhantam és zuhantam. Ebben a percben értettem meg mit is jelentett nekem ____. Ő volt a mindenem. Miatta élek, de már késő. Ő volt az, akiért mindent megadtam volna, csak hogy velem legyen életem végéig. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el neki, miért van ráírva a karkötőjére, hogy Köszönöm. El kellett volna mondanom, de késő. Talán még egyszer lesz alkalmam látni, de az már nem ebben a világban. Szeretlek Noona! Ekkor már vészesen közeledett a víz. Teljesen felkészültem rá, hogy meghalok. Milyen érzés lehet? Most meglátom. Ekkor valaki a vállamat kezdte el ütögetni.
-Elnézést! Uram! Végeztünk, _____ még alszik.- mondta kedvesen a nővér és egy zsebkendőt nyújtott. Ekkor vettem észre, hogy az arcomon patakokban folynak a könnycseppek.
-Tehát él?- szólaltam meg végül.
-Igen..- mondta a nővér, és elviharzott…. 
_________________________________________________________________
Remélem tetszett ez a rész.*.* Véleményeket ne hagytátok le.:)) 

8 megjegyzés:

  1. Te jó ég!Már megint rám hoztad a frászt!A gyilkolászás az én feladatom,nem a tiéd. >_<"
    Nagyon jó,csak így tovább. ^_^

    VálaszTörlés
  2. Tejóóisten..hát ez.ez..máá majdnem elkezdtem sírni ahogy a csaj meghlat meg az az idióta meg leugrik..egy miniszívrohamom volt><"..jólett nagyoon^^<3várom a kövit;P

    VálaszTörlés
  3. nagyon nagyon nagyon jó lett ez a rész.. a vége felé majdnem bekönnyeztem xd de aztán olyan jó, hogy nem halt meg... oh.. csak így tovább, NAGYON jól írsz!!!^-^

    VálaszTörlés
  4. megijesztettél! azt hittem, hogy meghalt a csaj >< am jó lett.! csak így tovább! :DDDD

    VálaszTörlés