12. Fejezet

Az a bizonyos karkötő

Choi szemszöge…

 Muszáj volt el mennem.  Hiszen nekem barátnőm van. Nem értem. Hogy szerethettem bele ____-ba. Hiszen csodálatos lány és nem érdemli meg, hogy átverjem. El kell felejtem ____-t. ebben a pillanatban bevágódtam a kocsiba, és elhajtottam szerelmemhez.  A kanapén ült és halkan szipogott. Leültem mellé.

-Minden rendben édesem?- fordítottam arcát magam felé. Szeme vérvörös, arca falfehér.

-Nem – válaszolta egyszerűen, felpattant s a fürdőszobába bezárkózott.

-Kicsim, nyisd ki. Mond el mi a probléma. Mond el kérlek. – suttogtam az ajtónak a végére. Egy puffanást halottam, mire felkaptam a fejem. Nem volt más választásom, berúgtam az ajtót. Egy maszkos személy állt ott, s kezei között barátnőmet tartotta.

-Engedd el kérlek! –szipogtam amikor Micha fejéhez egy pisztolyt tartott. 1 hónapja volt a barátnőm, de nagyon megszerettem. Nem akartam, hogy bántódása essék.  Micha-val egy étterembe találkoztunk, ahol mind ketten magányosan ültünk. Az volt életem legszebb napja. Nem akarom elveszteni.

Jiyong szemszöge…

Tehát ez csak egy álom. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Noona él és ez a legfontosabb. Meredten bámultam a falra, ahol egy plakát volt kirakva. Átolvastam már ötször is, de még mindig semmi. Felálltam, s az ajtóhoz ballagtam, amin éppen egy nővér jött ki.

-Mikor mehetek be hozzá?- kérdeztem.

-Most azonnal. Az állapota stabil, s nincs szükség rá, hogy bent tartsuk. Hazaviheti 3 órán belül.- mondta a nővér kedvesen.

-Köszönöm.- mondtam, s megfogtam az ajtó kilincset. A nővér csak bólintott, s elhagyta  a folyosót. Beléptem a kórterembe. Ekkor nyitogatta a szemét Noona. Ebben a percben volt valami ami átfutott a testemen. Öröm és megkönnyebbülés volt. Lassan rám mosolygott, s a szeme csillogtak.

-Én még élek?- suttogta halkan.

-Igen.- szorítottam meg a kezét- Nem tudtam volna mit teszek magammal, ha miattam halsz meg.- szorult el a torkom.

-Tudod, amikor láttalak titeket verekedni, úgy tekintettem rá, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy látlak. Nagyon szeretlek mind kettőtöket. Choit mint barát. Téged, meg hát.- akadt el a hangja.- Nem úgy szeretlek, mint egy barátot. Jobban.- Vihogott fel, s megörültem. Most vallotta be, hogy ő is szeret.

-Köszönöm.- mondtam, de úgy nézett rám, mint aki még sohasem látott embert.

-Ugyan mit?- mondta, s mint akinek bevillant valami folytatta- Apropó. Igazán megérdemlek annyit, hogy elmond, miért van a karkötőre írva az a bizonyos szó.

-Rendben, elmondom. Tudod volt egy álmom, ahol az orvos közölte velem, nem tudták megmenteni az életedet. Egy világ omlott össze bennem, nem tudtam, hogy mi értelme tovább élnem. Elmentem a legközelebbi hídhoz, s le akartam ugrani. Akkor bántam meg, hogy nem mondtam el neked, miért is van ráírva. De most elmondom.- vettem mancsaim közé kezét.

-Tudod, amikor 3 hónappal ezelőtt megláttalak a cégnél, tudtam te más vagy. Hiszen nem sikoltottál, amikor megláttál. Nem érdekelt, hogy híres vagyok. Ekkor csináltattam ezt a karkötőt, de még féltem, túl korai lenne. Amikor együtt töltöttünk egymás után több estét, rádöbbentem, hogy beléd szerettem. Azt köszönöm neked, hogy vagy, és hogy ismerhetlek. Nagyon szeretlek.- akadt meg a hangom, s a földet pásztáztam. Féltem mit reagál. Állam alá nyúlt és megemelte azt.

-Szeretlek- mondta ki, s boldogság öntött el.

-Én is.- mondtam, s közelebb hajoltam hozzá. Egy lágy csókot leheltem ajkaira, majd visszaültem helyemre.

-Nem éltem volna túl, ha meghalsz. Biztos véget veettem volna az életemnek. – mondtam, s egy sós csepp bukkant fel szemem sarkába. Lassan útnak indult arcomon, s mint egy láng égette végig az arcomat.

-Te sírsz?- nézett rám ____ , majd letörölte a kusza cseppet arcomról. Érintése lágy, s gyengéd. Bár örökre így maradhattunk volna. Nem zavart, hogy egy pizsama volt rajta. Haja arcába lógott, s össze vissza állt. Nagyon csinos lány volt, de nem ezt szerettem benne. Nem félt vissza utasítani. Nem félt a fejemhez vágni, hogy bunkó vagyok. Igaza is volt. Volt egy időszakom amikor bunkó voltam, de szerintem sokat változtam, és ez a változtatást miatta hajtottam vége. Remélem ő is ráfog erre jönni, és minden jól alakul. Sokszor meg akartam kérdezni tőle valamit. De féltem. Mindig indokoltam valamivel. Magamra fogtam, a környezetemre. Nem! Nem halogatom tovább, megkérdezem. Ekkor vettem elég bátorságot, és résnyire nyitottam ajkaimat. Szemébe néztem, s próbáltam csak rá koncentrálni.

- Noona leszel a barátnőm?- hangom remegett. Izgatott voltam, s féltem válaszától. Kinézett az ablakon, s amikor visszanézett résnyire volt nyitva szája. Talán most megválaszolja. Most.Most.Most~ víz hangzott fejemben…….

________________________________________________________________

Remélem tetszett.*.* Véleményeket ne hagyjátok le.^^ 

11. Fejezet

Váratlan fordulat

Choi szemszöge…

­-Miért pont vele? Miért nem én fekszek ott helyette?- nyávogott mellettem Jiyong, mint egy kislány.

-Akkor nem aggódnék ennyire.- jelentettem ki.

-Még hogy te aggódsz? Miattad van ez az egész! Te csináltad ezt vele, és ezt sohasem fogom megbocsátani! Ott hagytad volna! Ha bármi baja lesz kitekerem a  nyakad!- ordított rám Jiyong, és elindult a lépcső felé.

- Mit képzelsz? Ki vagy te?- ordítottam utána, de ekkor megfordult. Lassú léptekkel közeledett felém.

-Nem zavar, hogy ez egy kórház? A betegeknek nyugalomra van szükségük és pihenésre. Hidd el nem akarja mindenki a te elmebeteg fejed gondolatait hallgatni. – ezzel a mondatával végleg el is tűnt. A lépcsőről megvetően nézett rám. –Jobb is, hogy elment- Gondolkodtam magamban. Biztosan betörtem volna az orrát is.

Jiyong szemszöge…

-Ő miatta van itt____. És még ő van felháborodva? Nem bírtam tovább, muszáj volt eljönnöm. Lejöttem a büfébe, és vettem egy palack ásványvizet. Elmentem a férfi mosdóba. Belenéztem a tükörbe szörnyen festettem. Az arcom sápadt. A szemem vérvörös. Megittam a palack vizet és már is jobban néztem ki. Visszaballagtam Noona kórterme elé, remélve, hogy az az őrült már távozott. De nem. Ott ült az egyik székben, és nyomkodta a telefonját. Leültem a lehető legmesszebb tőle, pont az ajtó mellé. – Mi lesz hogyha nem éli túl? – jöttek a gondolatok a fejemben. Nem az nem lehet! Túl kell élnie! Muszáj.  Ekkor Choi felállt és elviharzott a kihalt folyosón. Végre! Elment ez az őrült barom.

-Elnézést!- szólított meg egy nővér.- Ön ________ hozzátartozója?- kérdezte és lassan megállt előttem.

-Igen. Hogy van?- kérdeztem, s közben megrémültem, mert megint átfutott az agyamon minden. Megint miattunk történt.

-Túl van a nehezén. Többet nem mondhatok- mondta, s visszament a kórterembe. Ez nem lehet igaz. Megint miattunk. Mit tehetnék? Nem vagyok orvos. Az életemet feladnám, ezért a lányért, a karrierem. Ha csak én feküdhetnék ott helyette. Ekkor kijött az orvos, és megállt velem szemben.

-Kérem, jöjjön az irodámba.- mondta, s elindult a folyosón. Benyitott az irodába.-Kérem, üljön le.

-Köszönöm. Miért kellett eljönnünk ide?- kérdeztem, s kezdtem aggódni.

-Sajnálom uram, de a barátnője életét nem tudtuk megmenteni. Sajnos nem tudjuk mi az oka a vérzésnek. Talán belső vérzés, de majd a boncolás kideríti.

-Me-meghalt?- remegett a hangom. Egyszerre omlott bennem össze egy világ. Nem tudtam, mi értelme tovább élnem. Felpattantam a székemből, s rohantam, ahogyan csak tudtam. Benyitottam _____ kórtermébe. Arca falfehér, szája halványrózsaszín. Pillái csukva. Nyomtam egy puszit a homlokára, és utoljára végignéztem rajta. Még így is gyönyörű. Lerohantam a parkolóba. Bepattantam a kocsimba és a gázpedálra léptem. A legközelebbi hídhoz hajtottam. Kivágtam a kocsi ajtaját, majd lassan elindultam a híd felé, és közben azon gondolkoztam, hol rontottam el. Miért velem történik? Szeretem őt. Szeretem. Ismételgettem, de hiába, ezen nem tudok változtatni. Ez így történt. Ez lenne az élet? Inkább meghalok és talán a másvilágban egyszer ____-val fogok boldogan élni. Elértem a hídhoz. Átmásztam a korláton, s a folyót figyeltem. Felnéztem az égre, és csak egy szó jött ki a számon: Köszönöm! Lenéztem ismét a folyóra, ahová már pár törmelékdarab lehullott. Szinte magam előtt láttam Noona arcát. –Ne tedd!-suttogta a hang.- Élned kell! Ez az én sorsom, így alakult. Várni fogok rád, és nem felejtelek el!- mondta a hang, de mit sem törődve vele el kezdtem előrefelé dőlni. Csak zuhantam és zuhantam. Ebben a percben értettem meg mit is jelentett nekem ____. Ő volt a mindenem. Miatta élek, de már késő. Ő volt az, akiért mindent megadtam volna, csak hogy velem legyen életem végéig. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el neki, miért van ráírva a karkötőjére, hogy Köszönöm. El kellett volna mondanom, de késő. Talán még egyszer lesz alkalmam látni, de az már nem ebben a világban. Szeretlek Noona! Ekkor már vészesen közeledett a víz. Teljesen felkészültem rá, hogy meghalok. Milyen érzés lehet? Most meglátom. Ekkor valaki a vállamat kezdte el ütögetni.

-Elnézést! Uram! Végeztünk, _____ még alszik.- mondta kedvesen a nővér és egy zsebkendőt nyújtott. Ekkor vettem észre, hogy az arcomon patakokban folynak a könnycseppek.

-Tehát él?- szólaltam meg végül.

-Igen..- mondta a nővér, és elviharzott…. 

_________________________________________________________________

Remélem tetszett ez a rész.*.* Véleményeket ne hagytátok le.:)) 

10. fejezet

Szere..

Jiyong szemszöge….

Amikor megláttam, hogy Noona szeméből potyognak a könnyek, rögtön kiszállt minden düh a fejemből. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy fájdalmat okoztam neki.

-Mi a baj?- rohantam oda hozzá, amikor hirtelen eszméletét vesztette, és a földön feküdt. Most vettem csak észre, hogy teljesen vérben úszott a felsője. A vágások az oldalán. El is vérezhet. Amikor hátrapillantottam, már senkit sem láttam. Persze. Ilyenkor kell itt hagyni.

-Noona kérlek, ne hagyj itt! Szükségem van rád! Szeretlek.- folyt végig egy könnycsepp az arcomon. Nem foglalkoztam vele, hogy sírok. Ő az a lány, akiért bármit megtennék.- Bármit. Bármit. Bármit.- Ismételgettem ezt a szót. Nem tudtam mást tenni, hívtam a mentőket. Pár perc múlva itt is voltak. Hordágyon vitték le _____-t a mentőkocsiba.

-Ön a férje?- kérdezte egy mentős.

-Nem. Csak a- gondolkoztam egy darabig mit mondjak, de ha azt mondom nem vagyok a hozzátartozója, biztos nem engedik, hogy vele menjek.-  Barátja.- mondtam,s beszálltam mellé a járműbe. A kórházban egyből a sűrgösségire vitték, ahol adtak neki vért, de sajnos nem volt elég. 

-Elnézést! Az ön vércsoportja is A?- kérdezte egy nővér.

-Igen- mondtam, s elindultam a nővér után. Miután lecsapolták a véremet, helyet foglaltam a műtő előtt. Hogy lehet ilyen figyelmetlen? Miért nem figyelt rá jobban? ~  visszhangzottak a fejemben ezek a gondolatok. Másfél órája ülök itt a műtő előtt, de sehol senki. Miközben ezen gondolkodtam egy nővér rohant  sietősen.

-Elnézést.- szólítottam meg, s felálltam. – hogy van ____?

- A műtét jól sikerült, rendbe fog jönni, ennél többet nem mondhatok.- amint kimondta, elviharzott. Tehetetlenül rogytam össze az egyik székre, ám ekkor kijött az orvos.

- 48 órán belül hazaengedjük. Nincs komolyabb probléma, csak sok vért vesztett.- mondta, s megveregette a vállamat.

-Köszönöm Doktor Úr- fogtam vele kezet.- Mikor mehetnék be hozzá?

- Most felviszik a 213-as kórterembe, aztán ott meglátogathatja.- mondta a  doki és elindult a vizsgáló felé.

- Köszönöm.- elindultam a 3. emeletre. -211..212..213..- Olvasgattam az ajtón lógó címkéket.-Ez lesz az- suttogtam magamban. Erőt vettem magamon, és benyitottam Noona kórtermébe. Békésen aludt. Lassan odaballagtam az ágya mellé, majd halkan közelebb húztam a széket. Leültem rá, és kezem közé vettem kezét, s egy-két könnycsepp végigfolyt arcomon.

 Te szemszöged…

Amikor elkezdtem ébredezni, nem tudtam mi történt velem. Pilláimat nem volt erőm kinyitni, viszont éreztem, hogy valaki gyengéden fogja a kezem. Ki lehet az? Amikor meghallottam a hangját, rögtön tudtam.

-Annyira sajnálom. Nem kellett volna ilyen gyerekesnek lennem. Kérlek, ne haragudj.- halottam Jiyong hangját, közben halkan szipogott.

-Jiyong- suttogtam halkan, és szemem világa kezdett ébredezni. – Mi történt? – nyöszörögtem. –Az utolsó emlékem, hogy te és Choi verekedtek, és nem tudtam semmit tenni. Ott ültem magatehetetlenül .

-Túl sok vért vesztettél- szólalt meg.- Bejöttem veled a kórházba és adtam vért.

-Te vért adtál nekem?- csodálkoztam.

- Az összes véremet neked adnám, ha szükséged lenne rá.- mosolygott rám. Annyira meghatott ez a mondata, közben szememmel Choit kerestem.

-A munkáddal mi a helyzet? Csütörtök van, és egész héten velem voltál.

- Ne foglalkozz vele. Erre a hétre beteget jelentettem.

- Jiyong: Köszönök mindent!.- szorítottam meg a kezét.

-Szere- hagyta el a száját ez a szótöredék- Semmiség- jött zavarba és a bokámat bámulta, ami gipszben volt, még mindig.

-Mit akartál mondani? – pontosan tudtam mit akart mondani, de a szájából akartam hallani.

-Szeretlek.- hajtotta le a fejét, majd a kezemet az arcához emelte és megcsókolta.

-Éni- szólaltam volna meg, de ekkor Choi rontott be az ajtón. – Hogy vagy?- érdeklődött, de Jiyong felállt, és elkezdett rá ordítani:

-Egyedül voltam vele, te nem segítettél. Most menj el, vagy nem állok jót magamért!

- Semmi közöd hozzá, állj el az utamból. Megint kezdődik előröl  Megint veszekednek. Éreztem ahogy a vér a torkomon keresztül a számban köt ki és végül a lepedőn kezd szét csordogálni. Leragadtak pilláim, és elfogott az álom…..

Choi szemszöge…

 Hangos csengetésre lettünk figyelmesek. Ekkor két orvos és 3 nővér rohant be az ajtón.

-Menjenek ki kérem- lökött meg minket az egyik nővér. _____Felé fordultam. Arca körül a lepedő véres volt, pillái lehunyva… Ekkor már kintről figyeltük az eseményeket, de a nővér behúzta előttünk a függönyt…….

9. fejezet

Titkok

Jiyong szemszöge…

--Azért van ráírva ez a szó, mert amikor – olyan nehezemre esett elmondani a múltkori incidens után, ezért még húzni akartam az időt – Na szóval azért mert.. Ezt nehéz elmondani – húztam az agyát.

-Naaaa – sipákolta egy 3 éves kislány hangján.- Tudni akarom – mondta, s hátradőlt a párnájára.

- Na nem húzom az időt. Azért van ráírva, mert – úgy csillogott a szeme, mint ha az éjszaka sötétségében csak két csillag lenne, s azok a szemei lennének. – Azt hitted, mi? – mondtam, s közel hajoltam arcához. Orrunk hegye összeért, a haja lágyan az arcomhoz simult. Féltem. Még mindig. Féltem az érzéseimtől, de leginkább attól féltem, hogy ő mit érez. Egyszer már bevallottam mit érzek, de akkor sem voltam rá hatással.

-Kwon Jiyong! – zökkentett ki a gondolatmenetemből Noona. – Mond már.- kérlelte.

- Még nem jött el az ideje. De megígérem, hogy elfogom mondani. – mondtam, s megpróbáltam elterelni a szót.  

- Hát..- bámulta a plafont- Legyen. De nem úszod meg!. – mondta, s nevetett. Ebben a pillanatban csengettek. – Jövök- kiáltotta el magát ____ Elfeledkezve a lábáról.- Vagyis megy- nevetett még jobban.

- Szia.- Köszönt rám Choi.

-Viszlát!- zártam volna be az ajtót, amikor odatette a lábát.- Beszélhetnék ____-val? –Kérdezte, s egyre beljebb jött.

- Fáradt. – mondtam egyszerűen.

-Gyere csak.- állt Noona az ajtóban, és erősen szorította az ajtókilincset.-Jiyong Kettesben hagynál minket?- nézett rám. Nem akartam őket egyedül hagyni. Kinyitottam az ajtót, és kirohantam az épületből.  Bepattantam a kocsimba, és nem tudtam hová, csak hajtottam. Talán csak körbe körbe furikáztam a városon, de nem tudtam mit tenni.

Te szemszöged….

Amikor Jiyong kiviharzott a helyiségből, látszott rajta, hogy mérges. Volt egy pár tippem miért, de nem tudtam kiválasztani ezek közül, azt amelyik valóságos lenne.

-Mi történt?- Láttam Choi arcán, hogy megijedt.

-Kiment a bokám. Egy hónapig gipszben lesz a lábam. – vetettem egy pillantást az arcára, majd elindultam az ágyam felé.

- Ez a férfi kicsoda? Miért van itt mindig? Vagy csak mindig akkor jövök, amikor ő is?- kérdezte, s leült az ágyam szélére.

- Egy barátom. Nagyon sokat segít, ápol, s vigyáz rám.- mondtam, s közben értékeltem át, mi mindent meg nem tesz értem.

-Rendben. – mondta, s megszólalt a telefonja. –Rendben. Viszlát.- csak ennyit hallottam. –Sajnálom, most mennem kell, majd még beszélünk. Szia.- ezzel nyomott egy puszit az arcomra, s elindult a kijárat felé.

-Várj.- mondtam, s felültem az ágyban. – Kikísérlek.- mondtam, s megpróbáltam felállni. Choi megindul előre, mit sem törődve velem. Ekkor megbotlottam a szőnyegben, s ráborultam az éjjeliszekrényre. Összetört a váza, a szilánkok kivágták az oldalam és a karom. A víz eláztatta az összes ruhámat. –Áúúúú- szisszentem fel, mire Choi hátranézett. Rám nézett, majd próbált felállítani ,de intettem, hogy haggyon.

– Most mit tegyünk?- nézett rám kétségbeesett arccal.

-Hívd fel Jiyongot kérlek.- mondtam, s a mobilom nyújtottam felé.

-Kinyomta.- jött az egyszerű válasz. Ekkor Jiyong berohant a szobába, s amint meglátott engem, odasietett.

-Minden rendben?- Nézett a véres fehér felsőmre.

-Igen. Ne aggódj.- mondtam de ekkor már nem volt mellettem.

- Te  idióta!- ordított Choira. – Miért nem figyeltél rá? Nem vagy normális! Ezért nem akartalak titeket itt hagyni!

- Nem az én hibám. Nem tud vigyázni magára- mutatott rám.

- Mond te tényleg ilyen hülye vagy? Ki sem kelhetne az ágyból. – Orditott Jiyong, s nem akart megnyugodni. – Jobb ha most el mész, mielőtt nem csak ordítani fogok.

- Nem fogok elmenni. Segíteni akarok. – mondta Choi, s már a szemei tűzet hánytak.

-Na idefigyelj. Takarodj- kiabálta Jiyong, s meglökte Choit az ajtó felé.- Viszlát.- Ököllel orrba nyomta Choit, aki nem hagyta magát. Nekilökte Jiyongot a falnak.

-Állj! – Kiáltottam el magam, de semmi reakció. Halkan sírni kezdtem, a látvány miatt. Mind a ketten már véresek voltak, s én még jobban.   Mind ketten felém fodultak, és………………

________________________________________________________________

Remélem tetszett ez a rész, véleményeket ne hagytátok le.^^ 

8. Fejezet

Az idegen  

Jiyong szemszöge…

 Ezt nem hiszem el. Ott állt az ajtóban az az ember, aki tegnap a parkban Noona kezét fogta. Mit keres itt? Mire végigfutott az agyamon ez a gondolat, a számomr  idegen ember eltűnt.

-Choi! Choi! Várj… Kérlek- potyogtak ____ szeméből a sós cseppek. – Ké-Kérlek!- akadozott a hangja.

-Sssshhh. Ne sírj- húztam magamhoz. Vártam, hogy megnyugodjon. Nem lenne szerencsés letámadni a kérdéseimmel.

-Ki volt ő? – kérdeztem tőle pár perc elteltével, amikor már kezdett megnyugodni.

- A ba- barátom..- szakadtak fel belőle újabb könycseppek.- Ebben a pillanatban teljesen átfutott rajtam minden borzalmas érzés.. Hogy miért velem történik ez?? Próbáltam én is megnyugodni, hiszen most Noonának szüksége van rám.

- Évekig nem láttam, körülbelül a gimnázium óta. Már kiskorunk óta elválaszthatatlan barátok vagyunk. Mindketten április 2.-án születtünk egy év különbséggel. Ő most volt 23 én pedig..

-22 – fejeztem be helyette a mondatot.

-Igen- mondta, majd egy enyhe mosoly ült ki az arcára.

-Olyan mint ha testvérek lennénk.-  mondta, majd a nyakába babrált.-Amikor hat éves voltam akkor kaptam ezt tőle...Neki is hasonló van.- kihúzta a pólója alól a medált, és a kezembe nyomta. Olyan, mintha a puzzle egy darabjára lenne. Láthatóan azóta hordja, mivel eléggé elkopott.

-Köszönöm- nézett mélyen a szemembe.

-Mit is beszéltünk? – Tettem álla alá a kezem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Öhhm tényleg.- derült ki az arca. Mélyen a szemébe néztem, amitől elpirult. Ezt jó jelnek vettem.

- Segítenél visszamenni a szobámba?- szólalt meg 5 perc néma csend után.

-Persze- állítottam fel. Lassan botorkált előttem, és hogy még többet lássam mosolyogni, felkaptam az ölembe és bevittem a szobába.

 Te szemszöged..

Miért?? Miért? Miért? El kellett volna mondanom nekem is, hogy mit érzek iránta, de nem mertem. Már megint újrajátszódik a történet. Felkapott az ölébe és rohan befelé velem a hálóba. Amikor szinte beestünk az ajtón óvatosan lerakott az ágyra. Közben nyakába kapaszkodtam. Mélyen beszippantottam illatát. Hiába nem fürdött tegnap, a parfüm illata halványan érzett rajta. Ahogy az ablakon bejövő rész megcsapta az arcomat, rögtön észbe kaptam és kiszedtem karjaimat Jiyong nyakából.

-Megkérhetnélek valamire?- néztem rá, s közben éppen a cipzáras felsőjét vette le. Miért őrjít meg folyton? Összeborzolta a haját, de még így is tökéletes volt.

-Persze.- dobta le a felsőjét az ágyam melletti székre.- Mit szeretnél?- fonta össze mellkasa előtt a kezét.

- Én csak azt szeretném, hogyha itt maradnál velem. Igazad van, tényleg szükségem van rád, hiszen egyedül te tudsz nekem segíteni. – ültem fel az ágyban, hogy a szekrényemben lévő karkötőmért nyúljak.

-Ugye-ugye- nevetett rám, s közben azt leste mit csinálok. Az ékszeres dobozért nyúltam, majd kivettem belőle egy még kisebb dobozt. Ezt kaptam tőle születésnapomra.

- Miért van ráírva, hogy köszönöm? – néztem rá csodálkozó arccal.

- Majd egyszer megtudod, ha itt lesz az ideje. – mondta, s közben az ablakon bámult kifelé.

- Mindig ezt mondod.- vágtam be a durcit, s a fejem búbjáig magamra húztam a takarót.

-Yaaa. – nevette el magát, s lehúzta rólam a takarót. – Olyan szép vagy- mondta s egy puszit nyomott a fejem búbjára. Biztosan elpirultam, mert elkezdett mosolyogni.

-Mit nevetsz?- vontam kérdőre, s a kezemet szinte kihajítottam a paplan alól.

-Semmi semmi- mondta, s még jobban feltört belőle a nevetés.

- De kérlek mond már el!- néztem rá kiskutya szemekkel.

- Ugyan mit? –játszotta az értetlent.

-Jiyong- szóltam rá- Tudod miről van szó.- mondtam, s játékosan beleütöttem a vállába.

-Nem tudom, tényleg.- nézett rám, de nem bírta tovább, ismét kitört belőle a nevetés.

- Miért van ráírva a karkötőre, hogy köszönöm?

- Tényleg tudni akarod?- nézett rám, s egyből abbahagyta a nevetést.

-Nem, csak úgy kérdezgetem azért, hogy nem mond el. Hát persze, hogy tudni akarom.

- Azért van ráírva ez a szó, mert amikor……….

_________________________________________________________________

Remélem tetszeni fog ez a rész, sajnálom, hogy eddig nem nagyon hoztam.:( De ezután másképp lesz.^^ 

7. Fejezet

Köszönöm

 Jiyong szemszöge..

-Akkor kérsz valamit inni Noona?- esett ki a számon. Nem tudom honnan jött ez a Noona, olyan jól esett kimondani.

-Noona?- nézett rám csodálkozó arccal – Mi ez a név?

-Becenév. Nem hívhatlak így? – néztem rá aranyosan.

-De. – mosolygott rám.

-Nagyon fáj a lábad?- néztem a fehér gipsztől virító bokájára.

-Már nem annyira, és köszönöm a segítséged.. Szóval mindent..- szemeivel a földet bámulta.

-Ez semmiség, most a következő egy hónapban rád kell vigyáznom.- néztem rá, és reméltem nem akar még mindig elküldeni.

-De Jiyong.. Hiszen van munkád és magánéleted is..- nézett rám fáradtan.

-A  magánéletem most te vagy..- néztem körben a szobában – De most aludj, mert kimerült vagy..- Rögtön beugorott a kép amit láttam.. Noona…Az a férfi.. a kezeik.. próbáltam elhessegetni a gondolatokat. Elhatároztam, hogy én fogom meghódítani Noona-t és nem az a férfi.. Nem veheti el tőlem.. Nem engedem! Amíg ezen gondolkodtam ____ szemei lecsukódtam és elaludt.. Annyira gyönyörű volt akkor is amikor aludt.

Reggel…

Te szemszöged..

Amint reggel kinyitottam a szememet, egy alakot láttam magam mellett.. nem láttam tisztán.. De amikor beugrott a tegnap este, már emlékeztem.. Itt ült az ágyam mellet? A könyöke a térdén volt és az tartotta a fejét.

-Jó reggelt. – nézett rám fáradtan.

-Te egész éjjel fent voltál?-vontam kérdőre.

-Háth öhhm.. nem.. aludtam is.. egy keveset..-

-Na Jiyong, most te szépen hazamész, és kialszod magad. Én pedig kimegyek a konyhába, és csinálok valami reggelit.- mondtam neki, és közbe felültem az ágyban.

-Nem megyek sehova. Mondtam, nem hagylak egyedül.

-Akkor pedig itt fogsz aludni. Most.- mondtam neki, majd próbáltam felállni de nem sikerült.

-Had segítsek-pattant fel, majd rátámaszkodtam és a segítségével kijutottam a konyhába, és leültem az egyik székre.

-Köszönöm.- szememmel a földet pásztáztam.

-Most egy hónapi ezt fogod hajtogatni?-kacsintott rám, majd leült ő is az egyik székre.

-Kérsz valamit inni?- kérdeztem tőle, majd ismét próbáltam felállni.

-Majd én.-felpattant és a konyhaszekrényből kivett két poharat.- merre találok innivalót? Várj, megkeresem. Mint azt a macit nálam. Emlékszel még? –nézett rám, s közbe a hűtőben matatott.

Igen.- mondtam majd szemem elé került azaz este.- Legalul keresd- mondtam, mert láttam, hogy nem találja, amit szeretne.

-Meg is van.- töltött két pohár innivalót, majd odahozta.- Tessék.- mondta, majd belekortyolt az italába.

 -Köszö..- mondtam volna amikor közbeszólt:

-Nem megbeszéltük? Nem kell mindent köszöngetned. Itt leszek veled, amíg csak kell, nem hagylak magadra. Vigyázni fogok rád, mivel magadat nem vagy most képes ellátni. Az orvos pedig azt mondta, nem kellhetsz ki az ágyból, még is itt ülsz. Nem lesz ez így jó.- nézett rám nevetve- bent fogsz feküdni az ágyban, s majd én mindent hozok neked. – Mondta majd felállt és elmosta a két poharat. Amint ezt megláttam nem hittem a szememnek. Férfi és mosogat? Sohasem láttam még férfi mosogatni.  Míg ezen gondolkodtam, készen is volt. Leült mellém, és közelebb húzta a széket. Mélyen a szemembe nézett, majd közeledd felém.. Összeért az ajkunk.. Ekkor kopogás és csengetés nélkül benyitott valaki az ajtón. Egy pillanatra szinte megbénultam az ijedségtől.. ….

 ________________________________________________________________

Remélem tetszeni fog, sajnos mostanában nem tudok gyakran írni ,mert készülök a felvételire.. De próbálok hetente 2 fejezetet hozni. Véleményeket ne feledjétek.^^

6. Fejezet

 Váratlan baleset

Jiyong szemszöge..

 ____ egy férfit ölelgetett, akit látszólag ismert. Egy fa mögül figyeltem őket. Elindultak sétálni ekkor összegabalyodott a kezük. Nem bírtam tovább nézni, elindultam hazafelé. Ez nem lehet igaz. Mérgelődtem magamban. Miért?

Te szemszöged…

Amint sétáltunk a parkban Choival, egyszer csak meleg tenyere érintette az enyémet.

-Te mit csinálsz?- kérdeztem meglepődve közben a kezemet visszatettem a farmerkabátom zsebébe.

- Csak… Én..- habogott össze vissza levörösödve.

- De ezt egyszer megbeszéltük már nem??- forgattam a szemeimet.

- Nem – csattant fel- Ezt te beszélted meg magaddal. Én mindig is szerettelek, de te ezt képtelen vagy felfogni. – mondta egyre nyugodtabban. Se, szó, se beszéd elkezdtem hazafelé szaladni. Ahogyan rohantam a lépcsőn félreléptem, és egész egyszerűen kifordult a bokám.. Ez nem lehet igaz. Cifrábbnál cifrább dolgokat folytattam magamba. 5 perc után eszembe jutott, hogy fel kellene hívjak valakit.  Gondolkoztam kit hívhatnák. Neko dolgozik. Choi-t most nem hívhatom. a szüleim több 100 kiló méterre vannak..Egyetlen választásom maradt, az pedig Jiyong. AAmikor elkezdtem volna hívni éppen a lépcsőn szaladt felfelé.

-Úristen. Veled mi történt? – nézett rám furcsán.

- Egész egyszerűen kiment a bokám.. ááááúúú.- visítottam fel amikor Jiyong megfogta  sérült területet..

-Sajnálom.- ezzel felkapott az ölébe és elkezdett velem lefelé rohanni.

-Jézusom Jiyong. 10 emelet magasan vagyunk. Megszakadsz, mire leérünk.

-Az 50 kilódtól? Ne nevetess. Most pedig elmegyünk a kórházba. Nem lesz semmi baj. nyugtatott, de ebben a pillanatban nem tudtam megnyugodni. Nem a bokám miatt. Ez az egész. Choi… Jiyong..

Jiyong betett a hátsó ülésre a kocsijában és elindultunk a kórház felé. Pár perc alatt ott voltunk. Ji ismét felkapott és szaladt befelé velem a sürgősségire.

-Kérem hozzanak egy tolószéket – mondta a nővér. Beleültettek és bevittek a vizsgálóban.

-El kell küldjem egy röntgenre és meglátjuk, hogy mi legyen – mondta az orvos .

Elkészült a röntgen kép a lábamról. Amikor meglátta az orvos egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

-Nincs komoly probléma, egy hónapig gipszben lesz a lába. Ágyban kell maradnia, nem szabad megerőltetnie a lábát. Most begipszeljük a lábát és hazamehet. De valakinek vigyázni kell magára és segíteni mindenben.

- Köszönöm Doktor Úr, majd a barátnő….

-Majd én vigyázok rá.- szakított félbe Jiyong.

-Rendben,  Viszont látásra. – mondta az orvos és kilépett a rendelőből. Ekkor egy idősebb férfi lépett be. Sínbe tette a bokám.. –Kész is vagyunk, jelentette  ki. Most hazamehet egy hónap múlva vissza kell jönnie. Viszlát.

-Köszönöm, viszlát- tápászkodtam fel az ágyról.

-Hóóó. várj, majd én segítek.- mondta Jiyong és felsegített. A segítségével hazajutottam és felhurcolt a  10 emeletre.

-Köszönöm az eddigi segítségedet, tovább már boldogulok.-  mondtam és az ajtó felé fordultam. Elvesztettem az egyensúlyom és hátraestem. Szerencsére Ji még sehova sem mozdult ezért a karjában kötöttem ki..

-Még, hogy elboldogulsz?? Nem megyek sehova, én leszek az őrangyalod.- Beljebb segített a házba és a hálószobámban leültem az ágyamra.

-Tényleg nem szükséges itt maradnod.. Dolgoznod kell, és persze neked is van magánéleted.

-Ssss- tette ujját a számra – Itt maradok, ha akarod ha nem. – Kérsz valamit? Nem nagyon jártam még nálad, de az elkövetkező hónapban lesz időm megismerni...- Vigyorgott rám és feltette a lábam az ágyra. 

_________________________________________________________________

Nem tudom honnan jött most ez a rész, csak írtam.^^ Remélem tetszett véleményeket ne feledjétek^^