6. Fejezet

 Váratlan baleset

Jiyong szemszöge..

 ____ egy férfit ölelgetett, akit látszólag ismert. Egy fa mögül figyeltem őket. Elindultak sétálni ekkor összegabalyodott a kezük. Nem bírtam tovább nézni, elindultam hazafelé. Ez nem lehet igaz. Mérgelődtem magamban. Miért?

Te szemszöged…

Amint sétáltunk a parkban Choival, egyszer csak meleg tenyere érintette az enyémet.

-Te mit csinálsz?- kérdeztem meglepődve közben a kezemet visszatettem a farmerkabátom zsebébe.

- Csak… Én..- habogott össze vissza levörösödve.

- De ezt egyszer megbeszéltük már nem??- forgattam a szemeimet.

- Nem – csattant fel- Ezt te beszélted meg magaddal. Én mindig is szerettelek, de te ezt képtelen vagy felfogni. – mondta egyre nyugodtabban. Se, szó, se beszéd elkezdtem hazafelé szaladni. Ahogyan rohantam a lépcsőn félreléptem, és egész egyszerűen kifordult a bokám.. Ez nem lehet igaz. Cifrábbnál cifrább dolgokat folytattam magamba. 5 perc után eszembe jutott, hogy fel kellene hívjak valakit.  Gondolkoztam kit hívhatnák. Neko dolgozik. Choi-t most nem hívhatom. a szüleim több 100 kiló méterre vannak..Egyetlen választásom maradt, az pedig Jiyong. AAmikor elkezdtem volna hívni éppen a lépcsőn szaladt felfelé.

-Úristen. Veled mi történt? – nézett rám furcsán.

- Egész egyszerűen kiment a bokám.. ááááúúú.- visítottam fel amikor Jiyong megfogta  sérült területet..

-Sajnálom.- ezzel felkapott az ölébe és elkezdett velem lefelé rohanni.

-Jézusom Jiyong. 10 emelet magasan vagyunk. Megszakadsz, mire leérünk.

-Az 50 kilódtól? Ne nevetess. Most pedig elmegyünk a kórházba. Nem lesz semmi baj. nyugtatott, de ebben a pillanatban nem tudtam megnyugodni. Nem a bokám miatt. Ez az egész. Choi… Jiyong..

Jiyong betett a hátsó ülésre a kocsijában és elindultunk a kórház felé. Pár perc alatt ott voltunk. Ji ismét felkapott és szaladt befelé velem a sürgősségire.

-Kérem hozzanak egy tolószéket – mondta a nővér. Beleültettek és bevittek a vizsgálóban.

-El kell küldjem egy röntgenre és meglátjuk, hogy mi legyen – mondta az orvos .

Elkészült a röntgen kép a lábamról. Amikor meglátta az orvos egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

-Nincs komoly probléma, egy hónapig gipszben lesz a lába. Ágyban kell maradnia, nem szabad megerőltetnie a lábát. Most begipszeljük a lábát és hazamehet. De valakinek vigyázni kell magára és segíteni mindenben.

- Köszönöm Doktor Úr, majd a barátnő….

-Majd én vigyázok rá.- szakított félbe Jiyong.

-Rendben,  Viszont látásra. – mondta az orvos és kilépett a rendelőből. Ekkor egy idősebb férfi lépett be. Sínbe tette a bokám.. –Kész is vagyunk, jelentette  ki. Most hazamehet egy hónap múlva vissza kell jönnie. Viszlát.

-Köszönöm, viszlát- tápászkodtam fel az ágyról.

-Hóóó. várj, majd én segítek.- mondta Jiyong és felsegített. A segítségével hazajutottam és felhurcolt a  10 emeletre.

-Köszönöm az eddigi segítségedet, tovább már boldogulok.-  mondtam és az ajtó felé fordultam. Elvesztettem az egyensúlyom és hátraestem. Szerencsére Ji még sehova sem mozdult ezért a karjában kötöttem ki..

-Még, hogy elboldogulsz?? Nem megyek sehova, én leszek az őrangyalod.- Beljebb segített a házba és a hálószobámban leültem az ágyamra.

-Tényleg nem szükséges itt maradnod.. Dolgoznod kell, és persze neked is van magánéleted.

-Ssss- tette ujját a számra – Itt maradok, ha akarod ha nem. – Kérsz valamit? Nem nagyon jártam még nálad, de az elkövetkező hónapban lesz időm megismerni...- Vigyorgott rám és feltette a lábam az ágyra. 

_________________________________________________________________

Nem tudom honnan jött most ez a rész, csak írtam.^^ Remélem tetszett véleményeket ne feledjétek^^