12. Fejezet

Az a bizonyos karkötő

Choi szemszöge…

 Muszáj volt el mennem.  Hiszen nekem barátnőm van. Nem értem. Hogy szerethettem bele ____-ba. Hiszen csodálatos lány és nem érdemli meg, hogy átverjem. El kell felejtem ____-t. ebben a pillanatban bevágódtam a kocsiba, és elhajtottam szerelmemhez.  A kanapén ült és halkan szipogott. Leültem mellé.

-Minden rendben édesem?- fordítottam arcát magam felé. Szeme vérvörös, arca falfehér.

-Nem – válaszolta egyszerűen, felpattant s a fürdőszobába bezárkózott.

-Kicsim, nyisd ki. Mond el mi a probléma. Mond el kérlek. – suttogtam az ajtónak a végére. Egy puffanást halottam, mire felkaptam a fejem. Nem volt más választásom, berúgtam az ajtót. Egy maszkos személy állt ott, s kezei között barátnőmet tartotta.

-Engedd el kérlek! –szipogtam amikor Micha fejéhez egy pisztolyt tartott. 1 hónapja volt a barátnőm, de nagyon megszerettem. Nem akartam, hogy bántódása essék.  Micha-val egy étterembe találkoztunk, ahol mind ketten magányosan ültünk. Az volt életem legszebb napja. Nem akarom elveszteni.

Jiyong szemszöge…

Tehát ez csak egy álom. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Noona él és ez a legfontosabb. Meredten bámultam a falra, ahol egy plakát volt kirakva. Átolvastam már ötször is, de még mindig semmi. Felálltam, s az ajtóhoz ballagtam, amin éppen egy nővér jött ki.

-Mikor mehetek be hozzá?- kérdeztem.

-Most azonnal. Az állapota stabil, s nincs szükség rá, hogy bent tartsuk. Hazaviheti 3 órán belül.- mondta a nővér kedvesen.

-Köszönöm.- mondtam, s megfogtam az ajtó kilincset. A nővér csak bólintott, s elhagyta  a folyosót. Beléptem a kórterembe. Ekkor nyitogatta a szemét Noona. Ebben a percben volt valami ami átfutott a testemen. Öröm és megkönnyebbülés volt. Lassan rám mosolygott, s a szeme csillogtak.

-Én még élek?- suttogta halkan.

-Igen.- szorítottam meg a kezét- Nem tudtam volna mit teszek magammal, ha miattam halsz meg.- szorult el a torkom.

-Tudod, amikor láttalak titeket verekedni, úgy tekintettem rá, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy látlak. Nagyon szeretlek mind kettőtöket. Choit mint barát. Téged, meg hát.- akadt el a hangja.- Nem úgy szeretlek, mint egy barátot. Jobban.- Vihogott fel, s megörültem. Most vallotta be, hogy ő is szeret.

-Köszönöm.- mondtam, de úgy nézett rám, mint aki még sohasem látott embert.

-Ugyan mit?- mondta, s mint akinek bevillant valami folytatta- Apropó. Igazán megérdemlek annyit, hogy elmond, miért van a karkötőre írva az a bizonyos szó.

-Rendben, elmondom. Tudod volt egy álmom, ahol az orvos közölte velem, nem tudták megmenteni az életedet. Egy világ omlott össze bennem, nem tudtam, hogy mi értelme tovább élnem. Elmentem a legközelebbi hídhoz, s le akartam ugrani. Akkor bántam meg, hogy nem mondtam el neked, miért is van ráírva. De most elmondom.- vettem mancsaim közé kezét.

-Tudod, amikor 3 hónappal ezelőtt megláttalak a cégnél, tudtam te más vagy. Hiszen nem sikoltottál, amikor megláttál. Nem érdekelt, hogy híres vagyok. Ekkor csináltattam ezt a karkötőt, de még féltem, túl korai lenne. Amikor együtt töltöttünk egymás után több estét, rádöbbentem, hogy beléd szerettem. Azt köszönöm neked, hogy vagy, és hogy ismerhetlek. Nagyon szeretlek.- akadt meg a hangom, s a földet pásztáztam. Féltem mit reagál. Állam alá nyúlt és megemelte azt.

-Szeretlek- mondta ki, s boldogság öntött el.

-Én is.- mondtam, s közelebb hajoltam hozzá. Egy lágy csókot leheltem ajkaira, majd visszaültem helyemre.

-Nem éltem volna túl, ha meghalsz. Biztos véget veettem volna az életemnek. – mondtam, s egy sós csepp bukkant fel szemem sarkába. Lassan útnak indult arcomon, s mint egy láng égette végig az arcomat.

-Te sírsz?- nézett rám ____ , majd letörölte a kusza cseppet arcomról. Érintése lágy, s gyengéd. Bár örökre így maradhattunk volna. Nem zavart, hogy egy pizsama volt rajta. Haja arcába lógott, s össze vissza állt. Nagyon csinos lány volt, de nem ezt szerettem benne. Nem félt vissza utasítani. Nem félt a fejemhez vágni, hogy bunkó vagyok. Igaza is volt. Volt egy időszakom amikor bunkó voltam, de szerintem sokat változtam, és ez a változtatást miatta hajtottam vége. Remélem ő is ráfog erre jönni, és minden jól alakul. Sokszor meg akartam kérdezni tőle valamit. De féltem. Mindig indokoltam valamivel. Magamra fogtam, a környezetemre. Nem! Nem halogatom tovább, megkérdezem. Ekkor vettem elég bátorságot, és résnyire nyitottam ajkaimat. Szemébe néztem, s próbáltam csak rá koncentrálni.

- Noona leszel a barátnőm?- hangom remegett. Izgatott voltam, s féltem válaszától. Kinézett az ablakon, s amikor visszanézett résnyire volt nyitva szája. Talán most megválaszolja. Most.Most.Most~ víz hangzott fejemben…….

________________________________________________________________

Remélem tetszett.*.* Véleményeket ne hagyjátok le.^^ 

11. Fejezet

Váratlan fordulat

Choi szemszöge…

­-Miért pont vele? Miért nem én fekszek ott helyette?- nyávogott mellettem Jiyong, mint egy kislány.

-Akkor nem aggódnék ennyire.- jelentettem ki.

-Még hogy te aggódsz? Miattad van ez az egész! Te csináltad ezt vele, és ezt sohasem fogom megbocsátani! Ott hagytad volna! Ha bármi baja lesz kitekerem a  nyakad!- ordított rám Jiyong, és elindult a lépcső felé.

- Mit képzelsz? Ki vagy te?- ordítottam utána, de ekkor megfordult. Lassú léptekkel közeledett felém.

-Nem zavar, hogy ez egy kórház? A betegeknek nyugalomra van szükségük és pihenésre. Hidd el nem akarja mindenki a te elmebeteg fejed gondolatait hallgatni. – ezzel a mondatával végleg el is tűnt. A lépcsőről megvetően nézett rám. –Jobb is, hogy elment- Gondolkodtam magamban. Biztosan betörtem volna az orrát is.

Jiyong szemszöge…

-Ő miatta van itt____. És még ő van felháborodva? Nem bírtam tovább, muszáj volt eljönnöm. Lejöttem a büfébe, és vettem egy palack ásványvizet. Elmentem a férfi mosdóba. Belenéztem a tükörbe szörnyen festettem. Az arcom sápadt. A szemem vérvörös. Megittam a palack vizet és már is jobban néztem ki. Visszaballagtam Noona kórterme elé, remélve, hogy az az őrült már távozott. De nem. Ott ült az egyik székben, és nyomkodta a telefonját. Leültem a lehető legmesszebb tőle, pont az ajtó mellé. – Mi lesz hogyha nem éli túl? – jöttek a gondolatok a fejemben. Nem az nem lehet! Túl kell élnie! Muszáj.  Ekkor Choi felállt és elviharzott a kihalt folyosón. Végre! Elment ez az őrült barom.

-Elnézést!- szólított meg egy nővér.- Ön ________ hozzátartozója?- kérdezte és lassan megállt előttem.

-Igen. Hogy van?- kérdeztem, s közben megrémültem, mert megint átfutott az agyamon minden. Megint miattunk történt.

-Túl van a nehezén. Többet nem mondhatok- mondta, s visszament a kórterembe. Ez nem lehet igaz. Megint miattunk. Mit tehetnék? Nem vagyok orvos. Az életemet feladnám, ezért a lányért, a karrierem. Ha csak én feküdhetnék ott helyette. Ekkor kijött az orvos, és megállt velem szemben.

-Kérem, jöjjön az irodámba.- mondta, s elindult a folyosón. Benyitott az irodába.-Kérem, üljön le.

-Köszönöm. Miért kellett eljönnünk ide?- kérdeztem, s kezdtem aggódni.

-Sajnálom uram, de a barátnője életét nem tudtuk megmenteni. Sajnos nem tudjuk mi az oka a vérzésnek. Talán belső vérzés, de majd a boncolás kideríti.

-Me-meghalt?- remegett a hangom. Egyszerre omlott bennem össze egy világ. Nem tudtam, mi értelme tovább élnem. Felpattantam a székemből, s rohantam, ahogyan csak tudtam. Benyitottam _____ kórtermébe. Arca falfehér, szája halványrózsaszín. Pillái csukva. Nyomtam egy puszit a homlokára, és utoljára végignéztem rajta. Még így is gyönyörű. Lerohantam a parkolóba. Bepattantam a kocsimba és a gázpedálra léptem. A legközelebbi hídhoz hajtottam. Kivágtam a kocsi ajtaját, majd lassan elindultam a híd felé, és közben azon gondolkoztam, hol rontottam el. Miért velem történik? Szeretem őt. Szeretem. Ismételgettem, de hiába, ezen nem tudok változtatni. Ez így történt. Ez lenne az élet? Inkább meghalok és talán a másvilágban egyszer ____-val fogok boldogan élni. Elértem a hídhoz. Átmásztam a korláton, s a folyót figyeltem. Felnéztem az égre, és csak egy szó jött ki a számon: Köszönöm! Lenéztem ismét a folyóra, ahová már pár törmelékdarab lehullott. Szinte magam előtt láttam Noona arcát. –Ne tedd!-suttogta a hang.- Élned kell! Ez az én sorsom, így alakult. Várni fogok rád, és nem felejtelek el!- mondta a hang, de mit sem törődve vele el kezdtem előrefelé dőlni. Csak zuhantam és zuhantam. Ebben a percben értettem meg mit is jelentett nekem ____. Ő volt a mindenem. Miatta élek, de már késő. Ő volt az, akiért mindent megadtam volna, csak hogy velem legyen életem végéig. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el neki, miért van ráírva a karkötőjére, hogy Köszönöm. El kellett volna mondanom, de késő. Talán még egyszer lesz alkalmam látni, de az már nem ebben a világban. Szeretlek Noona! Ekkor már vészesen közeledett a víz. Teljesen felkészültem rá, hogy meghalok. Milyen érzés lehet? Most meglátom. Ekkor valaki a vállamat kezdte el ütögetni.

-Elnézést! Uram! Végeztünk, _____ még alszik.- mondta kedvesen a nővér és egy zsebkendőt nyújtott. Ekkor vettem észre, hogy az arcomon patakokban folynak a könnycseppek.

-Tehát él?- szólaltam meg végül.

-Igen..- mondta a nővér, és elviharzott…. 

_________________________________________________________________

Remélem tetszett ez a rész.*.* Véleményeket ne hagytátok le.:)) 

10. fejezet

Szere..

Jiyong szemszöge….

Amikor megláttam, hogy Noona szeméből potyognak a könnyek, rögtön kiszállt minden düh a fejemből. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy fájdalmat okoztam neki.

-Mi a baj?- rohantam oda hozzá, amikor hirtelen eszméletét vesztette, és a földön feküdt. Most vettem csak észre, hogy teljesen vérben úszott a felsője. A vágások az oldalán. El is vérezhet. Amikor hátrapillantottam, már senkit sem láttam. Persze. Ilyenkor kell itt hagyni.

-Noona kérlek, ne hagyj itt! Szükségem van rád! Szeretlek.- folyt végig egy könnycsepp az arcomon. Nem foglalkoztam vele, hogy sírok. Ő az a lány, akiért bármit megtennék.- Bármit. Bármit. Bármit.- Ismételgettem ezt a szót. Nem tudtam mást tenni, hívtam a mentőket. Pár perc múlva itt is voltak. Hordágyon vitték le _____-t a mentőkocsiba.

-Ön a férje?- kérdezte egy mentős.

-Nem. Csak a- gondolkoztam egy darabig mit mondjak, de ha azt mondom nem vagyok a hozzátartozója, biztos nem engedik, hogy vele menjek.-  Barátja.- mondtam,s beszálltam mellé a járműbe. A kórházban egyből a sűrgösségire vitték, ahol adtak neki vért, de sajnos nem volt elég. 

-Elnézést! Az ön vércsoportja is A?- kérdezte egy nővér.

-Igen- mondtam, s elindultam a nővér után. Miután lecsapolták a véremet, helyet foglaltam a műtő előtt. Hogy lehet ilyen figyelmetlen? Miért nem figyelt rá jobban? ~  visszhangzottak a fejemben ezek a gondolatok. Másfél órája ülök itt a műtő előtt, de sehol senki. Miközben ezen gondolkodtam egy nővér rohant  sietősen.

-Elnézést.- szólítottam meg, s felálltam. – hogy van ____?

- A műtét jól sikerült, rendbe fog jönni, ennél többet nem mondhatok.- amint kimondta, elviharzott. Tehetetlenül rogytam össze az egyik székre, ám ekkor kijött az orvos.

- 48 órán belül hazaengedjük. Nincs komolyabb probléma, csak sok vért vesztett.- mondta, s megveregette a vállamat.

-Köszönöm Doktor Úr- fogtam vele kezet.- Mikor mehetnék be hozzá?

- Most felviszik a 213-as kórterembe, aztán ott meglátogathatja.- mondta a  doki és elindult a vizsgáló felé.

- Köszönöm.- elindultam a 3. emeletre. -211..212..213..- Olvasgattam az ajtón lógó címkéket.-Ez lesz az- suttogtam magamban. Erőt vettem magamon, és benyitottam Noona kórtermébe. Békésen aludt. Lassan odaballagtam az ágya mellé, majd halkan közelebb húztam a széket. Leültem rá, és kezem közé vettem kezét, s egy-két könnycsepp végigfolyt arcomon.

 Te szemszöged…

Amikor elkezdtem ébredezni, nem tudtam mi történt velem. Pilláimat nem volt erőm kinyitni, viszont éreztem, hogy valaki gyengéden fogja a kezem. Ki lehet az? Amikor meghallottam a hangját, rögtön tudtam.

-Annyira sajnálom. Nem kellett volna ilyen gyerekesnek lennem. Kérlek, ne haragudj.- halottam Jiyong hangját, közben halkan szipogott.

-Jiyong- suttogtam halkan, és szemem világa kezdett ébredezni. – Mi történt? – nyöszörögtem. –Az utolsó emlékem, hogy te és Choi verekedtek, és nem tudtam semmit tenni. Ott ültem magatehetetlenül .

-Túl sok vért vesztettél- szólalt meg.- Bejöttem veled a kórházba és adtam vért.

-Te vért adtál nekem?- csodálkoztam.

- Az összes véremet neked adnám, ha szükséged lenne rá.- mosolygott rám. Annyira meghatott ez a mondata, közben szememmel Choit kerestem.

-A munkáddal mi a helyzet? Csütörtök van, és egész héten velem voltál.

- Ne foglalkozz vele. Erre a hétre beteget jelentettem.

- Jiyong: Köszönök mindent!.- szorítottam meg a kezét.

-Szere- hagyta el a száját ez a szótöredék- Semmiség- jött zavarba és a bokámat bámulta, ami gipszben volt, még mindig.

-Mit akartál mondani? – pontosan tudtam mit akart mondani, de a szájából akartam hallani.

-Szeretlek.- hajtotta le a fejét, majd a kezemet az arcához emelte és megcsókolta.

-Éni- szólaltam volna meg, de ekkor Choi rontott be az ajtón. – Hogy vagy?- érdeklődött, de Jiyong felállt, és elkezdett rá ordítani:

-Egyedül voltam vele, te nem segítettél. Most menj el, vagy nem állok jót magamért!

- Semmi közöd hozzá, állj el az utamból. Megint kezdődik előröl  Megint veszekednek. Éreztem ahogy a vér a torkomon keresztül a számban köt ki és végül a lepedőn kezd szét csordogálni. Leragadtak pilláim, és elfogott az álom…..

Choi szemszöge…

 Hangos csengetésre lettünk figyelmesek. Ekkor két orvos és 3 nővér rohant be az ajtón.

-Menjenek ki kérem- lökött meg minket az egyik nővér. _____Felé fordultam. Arca körül a lepedő véres volt, pillái lehunyva… Ekkor már kintről figyeltük az eseményeket, de a nővér behúzta előttünk a függönyt…….