9. fejezet

Titkok

Jiyong szemszöge…

--Azért van ráírva ez a szó, mert amikor – olyan nehezemre esett elmondani a múltkori incidens után, ezért még húzni akartam az időt – Na szóval azért mert.. Ezt nehéz elmondani – húztam az agyát.

-Naaaa – sipákolta egy 3 éves kislány hangján.- Tudni akarom – mondta, s hátradőlt a párnájára.

- Na nem húzom az időt. Azért van ráírva, mert – úgy csillogott a szeme, mint ha az éjszaka sötétségében csak két csillag lenne, s azok a szemei lennének. – Azt hitted, mi? – mondtam, s közel hajoltam arcához. Orrunk hegye összeért, a haja lágyan az arcomhoz simult. Féltem. Még mindig. Féltem az érzéseimtől, de leginkább attól féltem, hogy ő mit érez. Egyszer már bevallottam mit érzek, de akkor sem voltam rá hatással.

-Kwon Jiyong! – zökkentett ki a gondolatmenetemből Noona. – Mond már.- kérlelte.

- Még nem jött el az ideje. De megígérem, hogy elfogom mondani. – mondtam, s megpróbáltam elterelni a szót.  

- Hát..- bámulta a plafont- Legyen. De nem úszod meg!. – mondta, s nevetett. Ebben a pillanatban csengettek. – Jövök- kiáltotta el magát ____ Elfeledkezve a lábáról.- Vagyis megy- nevetett még jobban.

- Szia.- Köszönt rám Choi.

-Viszlát!- zártam volna be az ajtót, amikor odatette a lábát.- Beszélhetnék ____-val? –Kérdezte, s egyre beljebb jött.

- Fáradt. – mondtam egyszerűen.

-Gyere csak.- állt Noona az ajtóban, és erősen szorította az ajtókilincset.-Jiyong Kettesben hagynál minket?- nézett rám. Nem akartam őket egyedül hagyni. Kinyitottam az ajtót, és kirohantam az épületből.  Bepattantam a kocsimba, és nem tudtam hová, csak hajtottam. Talán csak körbe körbe furikáztam a városon, de nem tudtam mit tenni.

Te szemszöged….

Amikor Jiyong kiviharzott a helyiségből, látszott rajta, hogy mérges. Volt egy pár tippem miért, de nem tudtam kiválasztani ezek közül, azt amelyik valóságos lenne.

-Mi történt?- Láttam Choi arcán, hogy megijedt.

-Kiment a bokám. Egy hónapig gipszben lesz a lábam. – vetettem egy pillantást az arcára, majd elindultam az ágyam felé.

- Ez a férfi kicsoda? Miért van itt mindig? Vagy csak mindig akkor jövök, amikor ő is?- kérdezte, s leült az ágyam szélére.

- Egy barátom. Nagyon sokat segít, ápol, s vigyáz rám.- mondtam, s közben értékeltem át, mi mindent meg nem tesz értem.

-Rendben. – mondta, s megszólalt a telefonja. –Rendben. Viszlát.- csak ennyit hallottam. –Sajnálom, most mennem kell, majd még beszélünk. Szia.- ezzel nyomott egy puszit az arcomra, s elindult a kijárat felé.

-Várj.- mondtam, s felültem az ágyban. – Kikísérlek.- mondtam, s megpróbáltam felállni. Choi megindul előre, mit sem törődve velem. Ekkor megbotlottam a szőnyegben, s ráborultam az éjjeliszekrényre. Összetört a váza, a szilánkok kivágták az oldalam és a karom. A víz eláztatta az összes ruhámat. –Áúúúú- szisszentem fel, mire Choi hátranézett. Rám nézett, majd próbált felállítani ,de intettem, hogy haggyon.

– Most mit tegyünk?- nézett rám kétségbeesett arccal.

-Hívd fel Jiyongot kérlek.- mondtam, s a mobilom nyújtottam felé.

-Kinyomta.- jött az egyszerű válasz. Ekkor Jiyong berohant a szobába, s amint meglátott engem, odasietett.

-Minden rendben?- Nézett a véres fehér felsőmre.

-Igen. Ne aggódj.- mondtam de ekkor már nem volt mellettem.

- Te  idióta!- ordított Choira. – Miért nem figyeltél rá? Nem vagy normális! Ezért nem akartalak titeket itt hagyni!

- Nem az én hibám. Nem tud vigyázni magára- mutatott rám.

- Mond te tényleg ilyen hülye vagy? Ki sem kelhetne az ágyból. – Orditott Jiyong, s nem akart megnyugodni. – Jobb ha most el mész, mielőtt nem csak ordítani fogok.

- Nem fogok elmenni. Segíteni akarok. – mondta Choi, s már a szemei tűzet hánytak.

-Na idefigyelj. Takarodj- kiabálta Jiyong, s meglökte Choit az ajtó felé.- Viszlát.- Ököllel orrba nyomta Choit, aki nem hagyta magát. Nekilökte Jiyongot a falnak.

-Állj! – Kiáltottam el magam, de semmi reakció. Halkan sírni kezdtem, a látvány miatt. Mind a ketten már véresek voltak, s én még jobban.   Mind ketten felém fodultak, és………………

________________________________________________________________

Remélem tetszett ez a rész, véleményeket ne hagytátok le.^^ 

8. Fejezet

Az idegen  

Jiyong szemszöge…

 Ezt nem hiszem el. Ott állt az ajtóban az az ember, aki tegnap a parkban Noona kezét fogta. Mit keres itt? Mire végigfutott az agyamon ez a gondolat, a számomr  idegen ember eltűnt.

-Choi! Choi! Várj… Kérlek- potyogtak ____ szeméből a sós cseppek. – Ké-Kérlek!- akadozott a hangja.

-Sssshhh. Ne sírj- húztam magamhoz. Vártam, hogy megnyugodjon. Nem lenne szerencsés letámadni a kérdéseimmel.

-Ki volt ő? – kérdeztem tőle pár perc elteltével, amikor már kezdett megnyugodni.

- A ba- barátom..- szakadtak fel belőle újabb könycseppek.- Ebben a pillanatban teljesen átfutott rajtam minden borzalmas érzés.. Hogy miért velem történik ez?? Próbáltam én is megnyugodni, hiszen most Noonának szüksége van rám.

- Évekig nem láttam, körülbelül a gimnázium óta. Már kiskorunk óta elválaszthatatlan barátok vagyunk. Mindketten április 2.-án születtünk egy év különbséggel. Ő most volt 23 én pedig..

-22 – fejeztem be helyette a mondatot.

-Igen- mondta, majd egy enyhe mosoly ült ki az arcára.

-Olyan mint ha testvérek lennénk.-  mondta, majd a nyakába babrált.-Amikor hat éves voltam akkor kaptam ezt tőle...Neki is hasonló van.- kihúzta a pólója alól a medált, és a kezembe nyomta. Olyan, mintha a puzzle egy darabjára lenne. Láthatóan azóta hordja, mivel eléggé elkopott.

-Köszönöm- nézett mélyen a szemembe.

-Mit is beszéltünk? – Tettem álla alá a kezem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Öhhm tényleg.- derült ki az arca. Mélyen a szemébe néztem, amitől elpirult. Ezt jó jelnek vettem.

- Segítenél visszamenni a szobámba?- szólalt meg 5 perc néma csend után.

-Persze- állítottam fel. Lassan botorkált előttem, és hogy még többet lássam mosolyogni, felkaptam az ölembe és bevittem a szobába.

 Te szemszöged..

Miért?? Miért? Miért? El kellett volna mondanom nekem is, hogy mit érzek iránta, de nem mertem. Már megint újrajátszódik a történet. Felkapott az ölébe és rohan befelé velem a hálóba. Amikor szinte beestünk az ajtón óvatosan lerakott az ágyra. Közben nyakába kapaszkodtam. Mélyen beszippantottam illatát. Hiába nem fürdött tegnap, a parfüm illata halványan érzett rajta. Ahogy az ablakon bejövő rész megcsapta az arcomat, rögtön észbe kaptam és kiszedtem karjaimat Jiyong nyakából.

-Megkérhetnélek valamire?- néztem rá, s közben éppen a cipzáras felsőjét vette le. Miért őrjít meg folyton? Összeborzolta a haját, de még így is tökéletes volt.

-Persze.- dobta le a felsőjét az ágyam melletti székre.- Mit szeretnél?- fonta össze mellkasa előtt a kezét.

- Én csak azt szeretném, hogyha itt maradnál velem. Igazad van, tényleg szükségem van rád, hiszen egyedül te tudsz nekem segíteni. – ültem fel az ágyban, hogy a szekrényemben lévő karkötőmért nyúljak.

-Ugye-ugye- nevetett rám, s közben azt leste mit csinálok. Az ékszeres dobozért nyúltam, majd kivettem belőle egy még kisebb dobozt. Ezt kaptam tőle születésnapomra.

- Miért van ráírva, hogy köszönöm? – néztem rá csodálkozó arccal.

- Majd egyszer megtudod, ha itt lesz az ideje. – mondta, s közben az ablakon bámult kifelé.

- Mindig ezt mondod.- vágtam be a durcit, s a fejem búbjáig magamra húztam a takarót.

-Yaaa. – nevette el magát, s lehúzta rólam a takarót. – Olyan szép vagy- mondta s egy puszit nyomott a fejem búbjára. Biztosan elpirultam, mert elkezdett mosolyogni.

-Mit nevetsz?- vontam kérdőre, s a kezemet szinte kihajítottam a paplan alól.

-Semmi semmi- mondta, s még jobban feltört belőle a nevetés.

- De kérlek mond már el!- néztem rá kiskutya szemekkel.

- Ugyan mit? –játszotta az értetlent.

-Jiyong- szóltam rá- Tudod miről van szó.- mondtam, s játékosan beleütöttem a vállába.

-Nem tudom, tényleg.- nézett rám, de nem bírta tovább, ismét kitört belőle a nevetés.

- Miért van ráírva a karkötőre, hogy köszönöm?

- Tényleg tudni akarod?- nézett rám, s egyből abbahagyta a nevetést.

-Nem, csak úgy kérdezgetem azért, hogy nem mond el. Hát persze, hogy tudni akarom.

- Azért van ráírva ez a szó, mert amikor……….

_________________________________________________________________

Remélem tetszeni fog ez a rész, sajnálom, hogy eddig nem nagyon hoztam.:( De ezután másképp lesz.^^ 

7. Fejezet

Köszönöm

 Jiyong szemszöge..

-Akkor kérsz valamit inni Noona?- esett ki a számon. Nem tudom honnan jött ez a Noona, olyan jól esett kimondani.

-Noona?- nézett rám csodálkozó arccal – Mi ez a név?

-Becenév. Nem hívhatlak így? – néztem rá aranyosan.

-De. – mosolygott rám.

-Nagyon fáj a lábad?- néztem a fehér gipsztől virító bokájára.

-Már nem annyira, és köszönöm a segítséged.. Szóval mindent..- szemeivel a földet bámulta.

-Ez semmiség, most a következő egy hónapban rád kell vigyáznom.- néztem rá, és reméltem nem akar még mindig elküldeni.

-De Jiyong.. Hiszen van munkád és magánéleted is..- nézett rám fáradtan.

-A  magánéletem most te vagy..- néztem körben a szobában – De most aludj, mert kimerült vagy..- Rögtön beugorott a kép amit láttam.. Noona…Az a férfi.. a kezeik.. próbáltam elhessegetni a gondolatokat. Elhatároztam, hogy én fogom meghódítani Noona-t és nem az a férfi.. Nem veheti el tőlem.. Nem engedem! Amíg ezen gondolkodtam ____ szemei lecsukódtam és elaludt.. Annyira gyönyörű volt akkor is amikor aludt.

Reggel…

Te szemszöged..

Amint reggel kinyitottam a szememet, egy alakot láttam magam mellett.. nem láttam tisztán.. De amikor beugrott a tegnap este, már emlékeztem.. Itt ült az ágyam mellet? A könyöke a térdén volt és az tartotta a fejét.

-Jó reggelt. – nézett rám fáradtan.

-Te egész éjjel fent voltál?-vontam kérdőre.

-Háth öhhm.. nem.. aludtam is.. egy keveset..-

-Na Jiyong, most te szépen hazamész, és kialszod magad. Én pedig kimegyek a konyhába, és csinálok valami reggelit.- mondtam neki, és közbe felültem az ágyban.

-Nem megyek sehova. Mondtam, nem hagylak egyedül.

-Akkor pedig itt fogsz aludni. Most.- mondtam neki, majd próbáltam felállni de nem sikerült.

-Had segítsek-pattant fel, majd rátámaszkodtam és a segítségével kijutottam a konyhába, és leültem az egyik székre.

-Köszönöm.- szememmel a földet pásztáztam.

-Most egy hónapi ezt fogod hajtogatni?-kacsintott rám, majd leült ő is az egyik székre.

-Kérsz valamit inni?- kérdeztem tőle, majd ismét próbáltam felállni.

-Majd én.-felpattant és a konyhaszekrényből kivett két poharat.- merre találok innivalót? Várj, megkeresem. Mint azt a macit nálam. Emlékszel még? –nézett rám, s közbe a hűtőben matatott.

Igen.- mondtam majd szemem elé került azaz este.- Legalul keresd- mondtam, mert láttam, hogy nem találja, amit szeretne.

-Meg is van.- töltött két pohár innivalót, majd odahozta.- Tessék.- mondta, majd belekortyolt az italába.

 -Köszö..- mondtam volna amikor közbeszólt:

-Nem megbeszéltük? Nem kell mindent köszöngetned. Itt leszek veled, amíg csak kell, nem hagylak magadra. Vigyázni fogok rád, mivel magadat nem vagy most képes ellátni. Az orvos pedig azt mondta, nem kellhetsz ki az ágyból, még is itt ülsz. Nem lesz ez így jó.- nézett rám nevetve- bent fogsz feküdni az ágyban, s majd én mindent hozok neked. – Mondta majd felállt és elmosta a két poharat. Amint ezt megláttam nem hittem a szememnek. Férfi és mosogat? Sohasem láttam még férfi mosogatni.  Míg ezen gondolkodtam, készen is volt. Leült mellém, és közelebb húzta a széket. Mélyen a szemembe nézett, majd közeledd felém.. Összeért az ajkunk.. Ekkor kopogás és csengetés nélkül benyitott valaki az ajtón. Egy pillanatra szinte megbénultam az ijedségtől.. ….

 ________________________________________________________________

Remélem tetszeni fog, sajnos mostanában nem tudok gyakran írni ,mert készülök a felvételire.. De próbálok hetente 2 fejezetet hozni. Véleményeket ne feledjétek.^^

6. Fejezet

 Váratlan baleset

Jiyong szemszöge..

 ____ egy férfit ölelgetett, akit látszólag ismert. Egy fa mögül figyeltem őket. Elindultak sétálni ekkor összegabalyodott a kezük. Nem bírtam tovább nézni, elindultam hazafelé. Ez nem lehet igaz. Mérgelődtem magamban. Miért?

Te szemszöged…

Amint sétáltunk a parkban Choival, egyszer csak meleg tenyere érintette az enyémet.

-Te mit csinálsz?- kérdeztem meglepődve közben a kezemet visszatettem a farmerkabátom zsebébe.

- Csak… Én..- habogott össze vissza levörösödve.

- De ezt egyszer megbeszéltük már nem??- forgattam a szemeimet.

- Nem – csattant fel- Ezt te beszélted meg magaddal. Én mindig is szerettelek, de te ezt képtelen vagy felfogni. – mondta egyre nyugodtabban. Se, szó, se beszéd elkezdtem hazafelé szaladni. Ahogyan rohantam a lépcsőn félreléptem, és egész egyszerűen kifordult a bokám.. Ez nem lehet igaz. Cifrábbnál cifrább dolgokat folytattam magamba. 5 perc után eszembe jutott, hogy fel kellene hívjak valakit.  Gondolkoztam kit hívhatnák. Neko dolgozik. Choi-t most nem hívhatom. a szüleim több 100 kiló méterre vannak..Egyetlen választásom maradt, az pedig Jiyong. AAmikor elkezdtem volna hívni éppen a lépcsőn szaladt felfelé.

-Úristen. Veled mi történt? – nézett rám furcsán.

- Egész egyszerűen kiment a bokám.. ááááúúú.- visítottam fel amikor Jiyong megfogta  sérült területet..

-Sajnálom.- ezzel felkapott az ölébe és elkezdett velem lefelé rohanni.

-Jézusom Jiyong. 10 emelet magasan vagyunk. Megszakadsz, mire leérünk.

-Az 50 kilódtól? Ne nevetess. Most pedig elmegyünk a kórházba. Nem lesz semmi baj. nyugtatott, de ebben a pillanatban nem tudtam megnyugodni. Nem a bokám miatt. Ez az egész. Choi… Jiyong..

Jiyong betett a hátsó ülésre a kocsijában és elindultunk a kórház felé. Pár perc alatt ott voltunk. Ji ismét felkapott és szaladt befelé velem a sürgősségire.

-Kérem hozzanak egy tolószéket – mondta a nővér. Beleültettek és bevittek a vizsgálóban.

-El kell küldjem egy röntgenre és meglátjuk, hogy mi legyen – mondta az orvos .

Elkészült a röntgen kép a lábamról. Amikor meglátta az orvos egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

-Nincs komoly probléma, egy hónapig gipszben lesz a lába. Ágyban kell maradnia, nem szabad megerőltetnie a lábát. Most begipszeljük a lábát és hazamehet. De valakinek vigyázni kell magára és segíteni mindenben.

- Köszönöm Doktor Úr, majd a barátnő….

-Majd én vigyázok rá.- szakított félbe Jiyong.

-Rendben,  Viszont látásra. – mondta az orvos és kilépett a rendelőből. Ekkor egy idősebb férfi lépett be. Sínbe tette a bokám.. –Kész is vagyunk, jelentette  ki. Most hazamehet egy hónap múlva vissza kell jönnie. Viszlát.

-Köszönöm, viszlát- tápászkodtam fel az ágyról.

-Hóóó. várj, majd én segítek.- mondta Jiyong és felsegített. A segítségével hazajutottam és felhurcolt a  10 emeletre.

-Köszönöm az eddigi segítségedet, tovább már boldogulok.-  mondtam és az ajtó felé fordultam. Elvesztettem az egyensúlyom és hátraestem. Szerencsére Ji még sehova sem mozdult ezért a karjában kötöttem ki..

-Még, hogy elboldogulsz?? Nem megyek sehova, én leszek az őrangyalod.- Beljebb segített a házba és a hálószobámban leültem az ágyamra.

-Tényleg nem szükséges itt maradnod.. Dolgoznod kell, és persze neked is van magánéleted.

-Ssss- tette ujját a számra – Itt maradok, ha akarod ha nem. – Kérsz valamit? Nem nagyon jártam még nálad, de az elkövetkező hónapban lesz időm megismerni...- Vigyorgott rám és feltette a lábam az ágyra. 

_________________________________________________________________

Nem tudom honnan jött most ez a rész, csak írtam.^^ Remélem tetszett véleményeket ne feledjétek^^

5. Fejezet

Vallomás

Jiyong szemszöge…

Nem tudod elképzelni, hogy mióta ismerlek, mennyire vonzódom hozzád. Amikor 3 hónapja megláttalak a cégnél, éreztem, hogy te más vagy. Ahogyan teltek az együtt töltök órák száma, még jobban megkedveltelek. Nem tudtam pontosan, hogy mit érzek irántad, eddig. Amikor egy hónapja meghívtál a házavató bulidra, nagyon megörültem. De amikor ott voltam, levegőnek néztél. Ekkor összezavarodtam, de megpróbáltam erős maradni. Próbáltam mást szeretni, és elfelejteni, de nem ment.   Olyan sokszor elképzeltem, hogy a jövőben már te is mellettem leszel. Remélem egyszer az életben is a társam leszel, nem csak a munkában.  Szóval – akadt el a hangom egy másodpercre- szeretlek. Most mit tettem? Szerelmet vallottam neki?Mit gondolat? És ha ő nem agy érez?  Miért minden ilyen bonyolult?

Te szemszöged…

Most szerelmet vallott nekem? Ez lesokkolt. Most mondjam el neki, hogy én mit érzek? Nem. Nekem ez nem megy. Olyan édesen nézett rám, de én annyira zavarba estem, hogy nem tudtam mit teyek.

-Mit gondolsz?- törte meg a csendet.

-Nem tudok mit mondani. Legjobb lesz ha hazamegyek. – mondtam halkan, de mire leesett volna neki mit mondtam megindultam az ajtó felé. Felhúztam a topánkámat, a pulcsit a nyakamba tettem és megragadtam a kilincset. Ekkor egy kéz kapott utánam.

- Sajnálom, ha összezavartalak. – mondta padlót bámulva. Megfogtam az állát, és megemeltem egy kicsit, hogy a szemébe nézhessek.

- Időre van szükségem.-  megfordultam és elindultam lefelé a lépcsőn. Egész úton azon gondolkoztam, miért nem mondtam el neki mit érzek? Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentett ki.

-Igen? – rejtett szám volt, így nem tudtam, kivel beszélek.

-Én vagyok.

- Áhh Choi.-ismertem fel a hangját – Mi ügyben hívtál?

-Szeretnék veled találkozni.

-Rendben mikor? Kérdeztem vigyorogva az utcán. Úgy nézhettem ki mint egy abnormális, de nem érdekelt.

- Szombat 10 óra? – ekkor eszembe jutott Jiyong és az ismeretlen találkozója. A fagyizó előtt. Csak oda nem akartam menni.

- Legyen. Hol?

-Fagyizó? – ilyen nincs.. Néztem magamon körbe.

- Jajj ne. Legyen inkább a park. Ott csend van és nyugalom. – tereltem a szót.

- Oké. Akkor Szombaton. Szia.

-Szia.- kinyomtam a telefont és felballagtam a lakásomba. Leültem a televízió elé, de semmi értelmeset nem adtak benne, ezért jobbnak láttam ha lefekszem. Lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba. rögtön el is aludtam.

 Jiyong szemszöge..

Már csak ez hiányzott. Összezavartam. Ez a sok probléma. Holnap még találkoznom kell Micha-val. Igen. ___-nak azt mondtam, hogy egy fiú. De nem szerettem volna, ha lerombolom az eddigi érzéseit.. Ha vannak egyáltalán irántam.. Akkor elmegyek  aludni.  Elaludtam.

Reggel...

 Úristen. 9:30 volt és én meg még sehol sem tartottam. Gyorsan elkészültem és elindultam a fagyizó felé. Amikor odaértem Micha már várt.

-Szia Micha. – öleltem meg. – Olyan régen találkoztunk.

-Szia Ji. De éppen most is mennem kell. Változott a program.

-Persze, semmi baj. - mondtam kicsit elszontyolodva.

-Tényleg sajnálom - mondta félénken. 

-Ugyan, semmi baj, majd máskor.- ezzel elindultam a park irányába. Ki kelett szellőztetnem a fejemet. Amikor odaértem sokkolt a látvány....

_________________________________________________________________

Remélem tetszett..^^ Véleményeket ne hagyjátok le.^^ 

4. Rész

Telefon

Jiyong szemszöge…

Itt állok tőle 10 cm-re.. Nem tudom mit tegyek.. Félek..Most meg kellene, csókoljam? a szívem azt súgja.. De talán még túl korai? Áhh.. Megint belehabarodtam egy lányba, akit szinte alig ismerek. Gyors döntés kell hoznom..Még pedig most.. Ekkor felkaptam az ölembe és elkezdtem pörgetni. Szinte elfeledkezve magáról elkezdett nevetni.. Olyan édesen nevet..

Te szemszöged..

Ez most mi?? Mit fog tenni?? Meg fog csókolni?? Talán belém szeretett? Pár másodperc múlva felkapott az ölébe és elkezdett velem pörögni a nappali közepén. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Annyira édes volt. Szerintem el is pirultam. De csak pörgetett és pörgetett. Egyszer, csak amikor megállt elvesztette az egyensúlyát és mindketten ráestünk a kanapéra. A történet megismételte magát. Csak néztük egymást. Nem mertem megszólalni, féltem mit fog tenni. Ráhajtottam fejemet a mellkasára és csak feküdtünk. Nem tudom mennyi idő lehetett, de így akartam maradni örökre.

-Boldog Születésnapot _____!- suttogta, alig hallhatóan.

Köszönöm Jiyong! Ennél szebb nem is lehetne!- csúszott ki a számon. El sem hittem mit mondtam. De válaszul csak egy jóleső hümmögést kaptam. Annyira jó volt itt lenni. Bárcsak örökké tartott volna. De a hülye fejem.. feljebb emeltem magam  és elkezdett feltápászkodni..

-Naaa… – húzott vissza  Jiyong – Ne rontsd el a pillanatot – mosolygott rám. Olyan édesen nézett.. Teljesen el voltam szállva magamtól. Jiyong  a szemembe nézett. Láttam a szemén, mennyire meg akar csókolni. Rápillantott az ajkamra, majd vissza a szemembe.. Elkezdett közeledni felém… Már csak 2 cm választotta el az ajkunkat, amikor megszólalt a telefonja. Hirtelen elfordítottam a fejemet.

- Ez nem igaz..- morgott Jiyong –Lassan feltápászkodtam róla , és felállt.

-Igen? Kiaz?- szólt bele nem túl kedvesen.

- Jajj te vagy az?- hirtelen kiderült az arca. Talán a barátnője? Egy kicsit elszontyolodtam. – Olyan régen beszéltünk.  Persze, találkozzunk. Szombaton? Oké. 10-kor a  fagyizó előtt. Szia.

- Hol is tartottunk? – mosolygott rám Jiyong .. De amikor meglátta, hogy el vagyok kenődve rögtön lehervadt a mosoly az arcáról. – Mi a baj? – tette az arcomba lógó tincset a fülem mögé.

-Semmi csak.. Nem fontos..- mondtam szomorúan. Megpróbáltam egy vigyort erőltetni az arcomra, de nem nagyon sikerült, mivel tovább faggatózott.

- De, igen is fontos! Kérlek mond el.- nézett rám aranyosan.

-Akivel…..Beszéltél…. az …. előbb…. a..- folyt le egy könnycsepp az arcomon – ba-barátnőd? – félve kérdeztem.

-De hogy is. Egyik régi barátom, aki találkozni akar velem. Fiú. – mondta mosolyogva.. Ekkor váratlan fordulat következett. Megfogta az arcom és elkezdett közeledni felém. Megcsókolt.. Hirtelen nem tudtam mi tévő legyek, de reflexszerűen átfontam nyaka körül a kezeim. Valljuk be ciki, nem ciki, ez életem első csókja. De nem bánom. Megérte várni rá. Ekkor megpróbáltam elszakadni tőle, de nem engedte.  Amikor vége lett a csóknak hirtelen elfordítottam a fejem. Zavarba jöttem. Szokásomhoz híven elkezdtem sírni… az örömtől..

-Te sírsz?- nézett rám meglepődötten.

- Igen.- mosolyodtam el- Sajnálom.. Összezavarodtam..

-El hiszem, én is.. Nem tudod elképzelni, hogy mióta ismerlek……

_________________________________________________________________

Remélem tetszett ez a rész is.:D Kicsit muszáj vagyok húzni az agyatokat^^ Véleményeket ne hagyjátok le^^